Alkotások, alkotók a Creating’s People Side csoportban 1

Kedves Olvasó!

A világháló elterjedése azt is eredményezte, hogy sok ember előtt nyílt meg a lehetőség, például munkásságának bemutatására, hiszen korlátozottabbak voltak régebben a lehetőségek.

Irodalmi oldalak jelentek meg, csoportok alakultak, ahol virtuálisan is egy alkotó közösséggé váltak.

Mind ez azonban mégsem ment a „minőség” rovására, ellenkezőleg, így van sok alkotónak lehetősége arra, hogy a nagyközönség is megismerje műveit.

Mindegyiknek más a háttere, hisz van, amelyik alapítványként vagy más formában is működik.

Sok kiváló alkotás olvasható, melyek minden túlzás nélkül, sok esetben Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Móricz Zsigmond… (és még sorolhatnám) magasságait-mélységeit tükrözi vissza.

Bizonyára lesznek közöttük olyanok, amelyek majd klasszikussá válnak az eljövendő nemzedékek számára, hiszen jelenkorunk attitűdjei, mély gondolati világ jelenik meg bennük.

Ilyen alkotók vannak a Creating’s People Side csoportban is.

Remélem lesz majd lehetőségünk arra, hogy egy kiadó vagy mecénás segítségével megjelenjenek ezek az írások egy antológiában, hogy ne vesszenek el ezek a kiváló művek az internet sok információt nyújtó világában.

Lakatos Ilona

Bartha Ilona

VÁGYAKOZÁS

 

Keresem minden nap

újra- és újra,

homályos ködben,

világi szürkeségben.

Régen nem látom már

a nap mosolyát,

a hold is elbújik,

felhők takarják,

sötét az éjjel, nappal,

mint itt belül a lélek,

s kint a letaposott levelek.

Bárcsak leülnél mellém,

egyetlen hosszú percre,

s kezemet fogva

nevetnél szemembe.

Vágyom már régóta,

mikor illan el e zűrös világ

minden nyűge,

s boldogság költözik

nyugtalan szívembe,

elégedettség,

jóleső érzet,

hogy érezzem, bennem

most a béke

boldogságot virágzik…

 

 

Bőm Gabriella

A KORASZÜLÖTTEK VILÁGNAPJA- n rendezett JÓTÉKONYSÁGI KIÁLLÍTÁSON, háta mögött a csodálatos alkotásai!

Rita Kiss-Teleki

Megvárom

Megvárom én azt a mosolyt,
amiben bízom, amit zsebre tehetek,
megvárom, csak elkóborolt,
mert a mosolyok kicsit sértődékenyek.

A gondolat fejlődését…
kivárom azt is, ugyan mit veszíthetek?
S megvárom a búcsú végét,
vagy amíg a perc elhagy, szakít, tönkremegy.

Megvárok mindent, és hagyom,
hogy rám hajoljon az éj, mint régi kabát,
megvárom az új tavaszom,
s a lelkemet is, hogy kipihenje magát.

 

Patricia Suba

Közöny

 

Egy nagy kupac újságpapír megmozdul és alóla kikászálódik egy koszos, gyűrött ruhában lévő férfi. Arcán nyomott hagyott az éhezés és a nélkülözés. Fáradt szemeivel csodálkozva néz körbe, mint aki nem érti, mit keres még itt. Hosszú, zsíros haját hátrafésüli két kezével. Ruháját megpróbálja letisztítani, majd lemondó sóhajjal leül. Hátát a falnak támasztja, nem néz senkire, fejét lehajtja.

Az emberek elmennek mellette, némelyik tüntetőleg kikerüli. Ha valaki venné a fáradtságot és megkérdezné mi történt vele, nem válaszolna. Nem mesélné el, hogy egy éve mindennap zokogva alszik el. Hallgatna arról, hogy esténként rémálmok gyötrik. Álmok, melyek lángokból állnak. Lángokból melyek elrabolták tőle a feleségét, kisfiát, a házát és az egész életét. Nem beszélne arról sem, hogy a biztosító nem akart fizetni és neki nem volt ereje harcolni. Minden érzését kitöltötte a gyász. Arról is hallgatna, hogy rá kellett jönnie, nincsenek barátai. Mindenki elhagyta a bajban.

Az emberek elmennek mellette, némelyik tüntetőleg kikerüli. Ha valaki kérdezné, talán válaszolna, könnyek között mesélne, szakadozva, lassan.

Ha valaki…

A nap lassan alábukik, és az utcát beborítja a sötétség, melyet csak egy-egy zokogás szakít meg néha. Új nap kezdődik.

Egy nagy kupac újságpapír megmozdul és alóla kikászálódik egy koszos gyűrött ruhában lévő férfi.

 

Lakatos Ilona

6-os villamos

mini novella

Sietünk a pályaudvar felé. Hirtelen, egy pillanat alatt már el is terülök, egy falevélen csúszik meg a cipőm sarka. Térdem csupa vér, átitatódik a nadrágomon is. Fiam kitöröl a szeméből egy könnycseppet. Keserves szenvedések között érkezünk meg Budapestre, itt ismét sietni kell a 6-os villamoshoz. Szűk a hely, nálam a két utazótáska, mellettem a kisfiam, nem igazán tudok felmenni a lépcsőn. Ridegen néznek végig, leginkább a nadrágomat.
– Miért nem száll már fel?- mondják többen is a leendő utasok közül.
Hirtelen szinte a semmiből ott áll mellettem egy kakastaréjos, pirszinges, tetovált fiú.
– Jöjjön asszonyom, segítek.

Jákói Bernadett

Hangfelvétel a balatonfüredi stúdióban. Két moldvai táncdallamot játszottam és énekeltem fel egy hamarosan készülő lemezre, és ahova a szél hozott és szél vitt az Aszófői Dallamok szárnyán.

Bubrik Zseraldina:
Lételem

Felhőnek születtem,
fentről nézek rád,
borús napokon figyelem,
az éveid múlását.

Szellőnek születtem,
mindig veled vagyok,
így bármikor egy
kedves simogatást adhatok.

Ködnek születtem,
néha követlek téged,
ilyenkor érzem,
csökkentenem kell a sietséged.

Napnak születtem,
fényt adok neked,
ne kelljen saját
magad elveszítened.

Holdnak születtem,
ki sötétben is lát,
megfigyeli a kósza
álmod áramlását.

Földnek születtem,
poros utamat járod,
még jó, hogy nagy vagyok,
mert nem szereted a bezártságot.

Könnycseppnek születtem,
ki végigmegy arcodon,
bánatoddal együtt
elhagylak, nem kapaszkodom.

Levegőnek születtem,
halálodig veled leszek,
addig is szerető
barátként védelmezlek.

Angyalnak születtem,
soha el nem hagylak,
szeretem, ha bánatodban
mindig megnyugtathatlak.

A lelkednek születtem,
csak veled élek,
életed végéig
a szívedben fénylek.

 

Doszkos Zsuzsa festőművész

Tibor Rigó

Gyűlölet völgyén

 

Sodor az élet, mint szél a levelet,

megnyugvást, békét tán

hiába keresek.

Nem lettem én sem más

mint rózsa a járdán,

rám lép ki akar, megtapos,

tűrnöm kell gyáván.

Keresztem cipelem

bárhol is járjak

húzza a vállam mint

gyümölcs az ágat,

szél cibál, süvölt, sír,

zokog felettem,

a gyűlölet völgye ez.

Kopár helyre vetődtem,

nem nyílik itt virág sem,

tépett szirmok szállnak,

vihar dúl köröttem

átkos vagyok, átkos,

cigánynak születtem

a fagyos kék ég alatt

aranyba nem pólyált

engem be a nap,

dérből szőtt csipkét párnámon,

február hidege,

jégvirágon sistergett

anyám forró könnye,

farkas üvöltözése

nyomta el sírásom

mint vad csikó nőttem

én ezen a tájon,

ám most már szelíd,csendes ember lettem,

béklyót vetett rám az élet és az ember.

Taposott rózsaként heverek

a járdán,

eldobtak,taposnak, színem

nem szivárvány,

fekete vagyok én,akár a termő föld

ha mélyembe szántanak

keservet nyögök fel,

akár a forrás, úgy bugyog belőlem,

egyre tisztábban,egyre érthetőbben

hallatszik a dalom,

sámán lakik bennem

ősi csörgőt rázok,

kell hallja az Isten

és legyen hozzám kegyes,

ne rúgjatok belém

van már terhem elég

földre ránt keresztem

fel én sosem állok,

gyűlölet völgyében nem nyílnak virágok.

Peke Art  – Café Bar

Ildikó Lukácsné Alföldi

Dalt dúdolok

Lesznek még szebb napok

én sem tudom

barangolok

itt és ott megállok

néha napján dúdolok

félni van okom

én meddig maradok

sosem tudom…

csak egyet…

érted halok.

Rott Bernadett:

A Papucs

Mielőtt útnak indultam, vettem egy pár kényelmesnek mondott papucsot… Olyat, amiről úgy gondoltam, hogy hasznomra lesz a nyár folyamán. Bőrből készült, szuper harántemelő betéttel, kipárnázott sarokkal. Piros volt, az orra fedett, aprócska csat díszítette az oldalán. Önmagában is egyéniség volt, a maga nemében… mégis leginkább a régi időket idézte. Teenager koromban már keresztülmentem egy-két lábbeli őrületen. Először jött a klumpa, majd középiskolás koromban rám köszöntött valami egészen új… Ennek a papucsnak csak és kizárólag barna színe lehetett. Minél rondább és elhasználtabb volt, annál nagyobb volt a becsülete. Emlékszem, hetente képes voltam babaolajjal kenegetni, hogy minél elnyűttebb formája legyen! Hordtam farmerral (szigorúan Trapperral, mert, hogy csak az volt), matrózblúzzal, szoknyával és sorttal, de legfőképpen, az akkori “trendnek” megfelelően letűrt, fehér térdzoknival. 🙂 Akinek nem volt ilyen “csoszogója”, az akkoriban nem is volt ember… legalábbis a mi szemünkben nem!

Csodás volt, hiszen az első melegebb nap beköszöntével egyből beleugrottunk és nem jött le a lábunkról szeptember utolsó napjáig. Végig csináltuk benne a tavaszt, és ahogy felkerült a nagy V az akáció elé a táblára, ebben a papucsban “szambáztunk bele” a szabadság végtelennek tűnő tengerébe, ami két és fél hónapon keresztül CSAK a miénk volt.

El lehetett benne ázni a nyári záporban, bele lehetett vele gázolni a Balatonba, kint lehetett felejteni a tűző napon, a strandon. De Ő csak szolgált és szolgált, egyetlen zokszó nélkül! És ahogy egyre kopottabb és rondább lett, úgy lett egyre értékesebb is. Magába szívta az édes élet és a fiatalságunk minden pillanatát, ami a miénk volt a nyolcvanas évek elején.

Úgy hívták: AZ ALFÖLDI,

CSUPA NAGYBETŰVEL!!!!!!

Ezért az érzésért vettem meg ezt a papucsot most, 2018-ban.

A Scholl betét csak rizsa… 🙂

Cochem, 2018. 06. 24.

István Rostás

Már nem félem

 

Már nem félem, ha nem lesz jövőnk.

Nem félem, ha, megmarad a könny.

Tudom, életünket nem mi rendezzük,

el kell, tudni egymást engednünk.

Már nem félem, mégis kegyetlenül fáj.

Senkitől sem kívánom el a búcsúzást.

Örülök a mának, úgy a tegnapoknak,

mert otthonom van, otthonodban.

Istenre bíztuk további sorsunkat.

A távolság, semmin sem változtat.

Itt vagyunk egymásnak, egymásban,

dédelgetve, legszebb álmunkat,

ami valósággá vált életünkben,

átformálva arcunkat, szerelmünkkel.

Tudom, hogy akarod, ahogy én is,

türelemmel kell lenni, reménykedni,

egy szebb, és egy új világra, ami eljön,

nem félem, ha megmarad nekünk a könny.

Alexáné Baráth Éva

Csomor Henriett

Lelki szemem előtt lebeg

 

Következő történet megírására egy ismeretlen hozzászólása vitt rá, amelyet a Facebookon kaptam. Kirázott a hideg, s mélységesen megrázott a vélemény kinyilvánítása. Csak írása foszlányaira emlékszem, hirtelen nem is tudtam neki válaszolni keserűségemben. Egy óra múlva visszatértem az oldalhoz, s válaszolni szerettem volna neki, de arra a kegyetlen hozzászólását levette. Megkérdezte, hogy ennyire utálom édesanyámat, mert előbb akarok meghalni, és jön az okítás az élet rendjéről, hogy először a szülőknek kell elmenni, vagy pedig álszent vagyok, s csak úgy írtam. Állítása sértő mindkét esetben, édesanyám a legdrágább nekem, bárcsak az Isten megtartaná még nagyon sokáig. Vagy engem segítene minél előbb elmenni, nekem megváltást és nyugalmat adna.

Az élet kegyetlen, s annál is kegyetlenebb, mert születésem pillanatában még egy plusz keresztként mozgássérült lettem. Agyam teljes tiszta tudatában élek. Sokáig küzdöttem, harminchat évemig segédeszköz nélkül jártam. Egy műtét következtében tolókocsiba kényszerültem. Lassan küzdelmeim végéhez érek, mert elvesztek mindenkit, aki számomra fontos volt, aki mellett biztonságban és szeretetben élek. Azt tehetek, amit akarok, s így majdnem teljes életet élek.

Gondolkodtam már eltartási szerződésen, aki elgondozna, halálom után ő kapná összes vagyonom. Nehéz erre alkalmas személyt találni. Ismerve magam, emberibb lenne ez a megoldás, talán így tudnám folytatni megszokott életem alapvető feladatait, amely önállóvá, s céltudatossá tett. A fájdalmas elvesztésen talán felül tudnék kerekedni, és írhatnék tovább. Az írás lendületet ad nekem, ez az egyetlen elfoglaltság, ami még értelmet adhat a talpra állásra. Olvasóim számára talán félelmetesnek hangzanak a következő műveletek, ami egy egészségesnek természetes dolog. Egy szemérmes sérültnek, mint jómagam, aki csak akkor tud enni jóízűen, ha édesanyjával eszik, mert társaságban feszélyezve érzi magát rossz keze miatt. Hihetetlen, de még járni, s tornázni szeretnék, látva az emberek reakcióját, ők ezt kínlódásnak veszik, ami gyakran szomorúságot, s elkeseredettséget, okoz nekem. Hogyan is élhetnék egy intézetben, ahol rám szegeződnek a kíváncsi öreg szemek, akiknek az öregségen kívül semmi bajuk sincsen, azok meg se értenének. Lelki szemeim előtt látom magam, pár héten belül hanyatlik állapotom. Egy eldugott szobában rácsos ágyban fekszek, csont soványan. Már nem is kommunikálok, olyan mindegy már minden. Összegömbölyödve, szívemre téve kezem, szeretteimet érzem gondolataimba burkolózva. Számomra megszűnt az élet.

2018. Október 22.

Végső menedék

Sokat gondolkodtam az

élet nagy dolgain.

Csalfa, vak remény a

felfogás, hogy az élet boldog.

Sokszor bizonytalan a lét, s nem

tudom, hol lesz a végső menedék.

Gyermekként biztatnak, hogy

jól tanulj, mert sokra viheted!

Sérültnek születni kemény sors!

Küzdeni nehéz, a fejlődést úgysem

veszi észre senki sem.

Lemondón legyintenek: roncs vagy,

mihez kezdjek most veled?

Szégyenemben föld alá süllyednék,

ha megnyílna alattam.

Elbújok, mert még van hova és kihez.

De mihez kezdek ha nem lesz?

Akkor hol lesz a végső menedék?

Miklósné Fényesi

Ez egy falióra! Keresztfiam fiának készítettem dekopázs technikával és üvegfestéssel

Nagy Vendel

Csak egy árva falevél

Csak egy árva falevél

hintázik az ágon,

vidám társaival

ringatódzott nyáron.

Zöld ruhája új volt,

eső mosta folyton,

napszárított arcán

ragyogott a mosoly.

Elfutott az idő,

messzire szaladt,

néztek utána még,

fáradt madarak

Szép ruhájuk lassan

barnára kopott,

néha egy – egy levél

óvatlan elomlott.

Hanyatt dőlt a földön

a sok hervadt levél,

csak egy hirdette még,

odafönt hogy ő él. 

Hiányoztak neki

a jó társaságok,

árvaságra jutva,

csak utánuk vágyott.

Lent a barátai

megágyaztak neki,

fáradt öreg testét

közibéjük veti.

Összebújnak fázva,

mind a hű pajtások,

kiket az ősz heve

össze visszarázott.

Kopár téli estén

dühhel kotor a szél,

kupacban hever amit

söprűje összeterel.

Kovács Zoltánné

Kelemen Bata Mária

Vecsés 2015 – 09 – 22

Sorsszekerén

Lomhán baktat a sorsszekér,

gonddal telt a kocsiderék.

Kerékagyban idő az ék,

rozsdás stráfon szunnyad a fék.

 

Repedt lőcsén, tágul a lék,

az égbolton sötét a kék.

Poros mezsgyén romos hajlék,

ódon falán avult emlék.

 

Útján rögöt bont a szándék,

minden új nap már ajándék.

Kúszó árnyék életkövén,

megpihen a sorsszekerén.

 

Hajtószáron kérges marék,

megfáradt az öreg szekér.

Kerékagyban kopik az ék,

lassan végső helyére ér!

Tiborné Éva Kovács

Kati Fejes

Látomás

fák csupasz

szél koptatta fehér csontja

árva keresztfákként

sikoltanak

a sötét ég felé

borzongva

 Tamás Lakatos – Fekete fülű fehér bim