A Farkas

Kedves Olvasó!

A pályázatra 19 írás érkezett be.
A zsűri döntése alapján
I. helyezett lett:
Lakatos Ilona:
A Farkas

A MontázsMagazin antológiájában is megjelent .

The wolf

Chapter 1

He dragged his tortured body more and more tired, all his cartilage aching from the wounds he had suffered.

Carefully stalking, he hid in the slight twilight of the trees, in the still veiled rays of the setting sun.

He had already regretted all his actions, the teasing with the dogs, the theft of the hen, the frightening of the other beasts in the forest; he was already disgusted with all the ugliness of his nature.

– It would be nice to rest somewhere, a little! He sighed in loneliness and desolation.

“But would he come out to his aid?” “No one, he already knew the answer, he had never been such a good companion to anyone that he could turn to him now, in pain, exhausted, bitter, disillusioned with life.

He would not have thought that this would be the end of today that he would have to face his futile life so far.

Everything started as usual. He got up lazy, sleepy, his stomach empty, signalling it was time to get up. But nothing came together this winter day. He became wilder and wilder and could no longer act prudently. He headed for the village and then found a hen or duck there. He could easily sneak into the fence.

He was careless, so he didn’t notice the hunter people hiding behind the needles of the pine trees. The dogs also cunningly leaned past their owners. They had long known what hunting was like. They waited for the signal. They always chased the wilds faithfully.

The tension was getting worse; the dogs were starting to get anxious when the moment has finally come.

They already knew the subtle move, which meant attack, scouting around quickly. They began to rush towards the wolf quickly, bloodthirsty. They couldn’t help but become so, so they were raised, that was part of their nature. They were well trained, and if the hunt was successful, delicious snacks awaited them.

Unexpectedly he was attacked, he was unprepared. He had to gather all his strength to save himself from the cruel attack of the dogs. He tore them with great anger, tearing them apart. With his sharp teeth, he slit into their flesh almost lustfully. Then he escaped from them. He rushed quickly toward the bushes that protected him.

The hunters, meanwhile, waited for the moment when they could bake their rifles. In the huge round dance that their dogs tapped around the wolf, they couldn’t find a suitable target; they didn’t want any of the dogs to get hurt.

Finally came the moment they had been waiting for so long. The sluggish, sloppy wolf began to retreat toward the bushes. The bullets zigzagged around him.

Suddenly he felt a sharp pain in his side. A bullet hit him.

He knew he had to gather all his strength now and run away, the dogs were on his trail again. He ran quickly to the creek, knowing they wouldn’t come after him. He has experienced this several times, so that this trick always comes in.

– Goofy dogs! He thought to himself.

He thought he could calm down now, but that was not the case.

The hunters waded through the creek and the dogs began to smell the trail.

He didn’t hesitate for a minute now, watching nothing anymore. He didn’t know where he was rushing, he just ran, ran,…

He fainted on the outskirts of the village. At the last moment, he thought of the wolf pack.

What a pity that he left them, then this could not have happened to him now, as they defended each other.

There were battles and power struggles, but in case of danger, there was great unity between them. There was no problem until the Great Winter, so it remained in his memory.

It was a great winter, there was no food anywhere, the hunters were constantly harassing them, and they had been starving for days.

Moreover, he loved to eat, to eat the delicious meatballs, to enjoy the smell of fresh meat.

He noticed the deer in the dawn. He looked around carefully, the others asleep. Slowly, insidiously, he began to crawl, planning every moment of his attack. He made sure there was nothing; the others wouldn’t notice the bite on offer.

He bit the little deer throat with a single bite when he was thoroughly well inhabited, looking for a place to hide the rest.

No one noticed anything. He was really looking forward to the evening to go to eat. The others had a hard time falling asleep. There was a big growl about each other because of hunger. He became more and more impatient. He didn’t notice that the herd leader hadn’t slept yet. He lay sullen among the other savages.

He ate wildly the leftovers. Unexpectedly, he heard a growl behind him. The whole team was there.

They looked into each other’s wolf eyes. There was law between them; he knew he had to go if he wanted to stay alive.

That’s how he became a lonely old wolf.

Chapter 2

Torek, he wasn’t sleepy yet. The gate remained open and he happily went for another run, running all the way to the village boundary. He knew his master didn’t like going to chat outside the yard, but now he was in such an unstoppable mood.

His nature was a bit windy, “crazy”. His master loved him, laughing many times when he ran around the hens, playing with them, and they ran back and forth from him.

He would have been on his way home when there was suddenly a deep sigh. She shivered that voice so familiar.

– I’m not looking… But he may be in trouble. He thought to himself.

He remembered, when he was ill, how faithfully his master has cared for him. His love and care brought him back to life.

He went closer to the lying body and then jumped back in alarm, it was the wolf he had met once, even in the spring, and he managed to catch one of the hens. He found out about his sharp teeth right away, because when he clenched it, he ran away quickly.

They looked at each other in alarm. The wolf could only let out a very soft growl. Alas, that was a cry for help.

Torek now noticed that he was bleeding, he immediately understood that the wolf’s coma was in big trouble now.

He began to wonder quickly what to do now.

– I’ll leave it here… How evil he was with me last time, though he didn’t hurt me, he just grinned at me. But no, I’m not leaving you, he’s in trouble, but what should I do?

Tell your master, this is the best solution. He began to rush home, and on arrival, he began to bark loudly and sharply. He knew that if he did that, his master would always come out to him; look around at what he was signalling to him.

I’m a good watchdog.

Ignatius was about to go to bed when he heard Tarek’s desperate barking.

– What’s wrong? He doesn’t bark like that. Well, I’ll see what’s wrong with him.

Torek began to jerk his leg and it was as if he was pulling it toward the gate.

– What can you want from me?

– What will happen? Come on let’s go! Torek thought more and more angrily.

He tried to shake it off, but the dog just didn’t stop and tried to pull it toward the gate.

– He wants to show me something, he’s fine, I’ll see where he leads.

Torek was happy to have such a sensible master who understood his intentions.

They went out the gate and finally got to the already fainted wolf. Torek began to whimper bitterly, signalling to his master to help this unfortunate wolf.

“How big a heart your dog has, what a great animal you are.”

Tears flowed from Ignace’s eyes, a good dog, and a good upbringing. Carefully, he lifted the completely weakened, fainted animal into his lap and they headed home, Torek running happily beside him, constantly watching his master.

– Good man, good owner, good upbringing…

He washed the wounds gently, and Torek watched his every move. The bullet just rubbed his skin, but the wild fight with the dogs left deep wounds on the animal.

Ignatius gently disinfected, sutured the wounds, hoping this animal would be fine.

– The Jenő must have been out hunting again…

He didn’t like pointless killing, murder. He always found an excuse when he was also called. He knew that for them the animal was just an animal. However, he was not like that with him. He loved them, even those damn hens. He didn’t even cut them down; they became good playing friends for Torek.

He woke up slowly, feeling someone around him. He noticed the man first, then the dog. He was terrified of where he was going to be with him… but then he fell into a deep sleep again.

– It’s okay, Torek, don’t worry!

The dog happily licked his master’s hand, but it is good to have such a master, how happy life is beside him.

The days passed quickly, the wolf grew stronger and stronger. His fear was gone; he understood that other people are not just hunters.

And he became more and more friends with the dog; he loved his playfulness and kindness.

When he first went out into the yard, he looked at the hens hesitantly, he was not hungry, he would not have hurt them, and he noticed that both bipeds and the dog loved them.

He wouldn’t have thought that he himself would change that way, go by a delicious wall…

Then came his farewell day. He felt he had to go now. Torek runs with him to the end of the village, Ignác also went with them. He understood they were here so that nothing would hurt him.

Chapter 3

Everything seemed so different. Now he just noticed how beautiful the forest was, how wonderful the smell of the coming spring was.

He felt lonely. He was hesitant, not knowing what to do with himself.

He went through days that taught him that it was more important than eating.

The lack of belonging and love began to torment her more and more.

Then he remembered the herd, since he also belongs somewhere…

He then spent every day searching for them. The days passed, but he lost more and more hope because he didn’t find a trail.

Then one day he remembered their old camp, where they used to retreat only in case of great danger.

“I’ll look at them there, and then if they don’t, I’ll give up, look no further.”

He had seen them from afar, they were all there, filled with happiness and joy, but he also knew he would not have an easy time with them.

The leader noticed first, flashing the protein of his teeth towards him, indicating that they were reluctant to see him near them.

He knew he was the leader, but the rest of the flock was very strong, they could dismantle in a matter of moments.

However, he went closer and started telling stories.

He would not have thought that this would make others understand everything and accept an apology for his greedy selfishness. Now he woke up to the fact that they also lack care and love. After all, only the fear of hunters has bound them together so far.

The life of the herd changed imperceptibly but tremendously, there was less snarling and growling, more patience towards each other if they couldn’t take the game, watching to get the weakest and strongest from the food equally when distributing the rest.

The unexpected attack at first almost paralyzed them.

They did not know how people could find their secret place, they were surrounded by a multitude of dogs and hunters, and they were fenced off.

They had no choice but to erupt. The struggle for life has begun. They faced the rifle barrel and the panting dogs tightly together.

– We fight to the last blood, we don’t give up. The Chief issued the order.

It was with great difficulty that they managed to break through the handful of dogs and set out on the run.

The wolf ran past his weakest companion. He was still a young little wolf, he couldn’t defend himself.

He was destined for death and was no longer afraid of anything. He knew that not all bipeds and dogs were like those who were now following in their footsteps, chasing, and breaking their lives.

Suddenly he noticed that his weaker partner was being targeted, he threw himself in front of the bullet, and he knew his life was over, but he knew he had to do it.

“Ten animals, it was a good day for my Jencik, look at this wolf for traces of stitching!”

Jenő just looked at the old, old Order, he seemed as familiar to him as if they had met him.

“Oops, we shot this in the winter, who could have sewn it together?” That must be the fool Ignatius, the big animal friend in the village.

The whole company laughed out loud at Jenci’s words.

“Then we’ll surprise him a little.”

They entered the porch with a loud noise, cheerfully joking.

– Ignác! We brought you something.

Surprised they don’t really get used to it, especially since he said how much he refuses to hunt.

– Well, this prey is yours, we’ll give it to you.

The whole company laughed out loud again, they thought Jenci’s idea of giving the killed game to him was a good joke.

He couldn’t speak in shock, blood ran out of his face when he saw the wolf’s body, he recognized it immediately. Seeing this, the hunting team withdrew pretty quickly.

“We’ll take Torek to the woods, where he lived, where he was home, where we will be buried.” He told his dog, who was gnawing sadly beside him, expressing all the pain that had gone into his heart.

It was a simple small pile of stones where the wolf rested.

Slowly, sadly, they headed home toward the village, not even noticing that a herd of wolves was watching their every move in the distance, so they did not even notice that every member of the herd was crying.

1. fejezet

Egyre fáradtabban vonszolta megkínzott testét, már minden porcikája sajgott az őt ért sebek miatt.

Óvatosan lopózkodva bújt meg a fák enyhe félhomályában, a lenyugvó nap még fátyolos sugaraiban.

Már megbánta minden tettét, az incselkedést a kutyákkal, a tyúk tolvajlást, az erdő többi vadjának az ijesztgetését, már undorodott önnön természetének minden rútságától.

– Jó lenne megpihenni valahol, egy kicsit! – sóhajtott fel magányában és elhagyatottságában.

– De vajon ki lenne a segítségére?- Senki, már tudta a választ, nem volt ő soha olyan jó cimborája senkinek sem, hogy most hozzá fordulhatna, fájdalmában, elcsigázott, keserű, az élettől megcsömörlött állapotában.

Nem gondolta volna, hogy a mai napnak ez lesz a vége, hogy szembe kell néznie eddigi hiábavaló életével.

Szokásosan indult minden. Lustán, álmosan kelt fel, üres gyomra korgása is jelezte, ideje felkelni. De semmi nem jött össze ezen a téli napon. Egyre vadabb lett az éhségtől és már nem tudott megfontoltan cselekedni, elindult a falu irányába, majd ott talál egy tyúkot, vagy kacsát, hiszen könnyen be tudott lopózni a réseken, amit az ólak nyílásai között hamar megtalált.

Óvatlan volt, így nem vette észre a fenyőfák tűlevelei mögött megbújó vadász embereket, a kutyák is sunyin meglapultak a gazdáik mellett. Már régóta tudták, milyen a vadászat és a jelre vártak, amikor hűségesen felhajtják a vadat a gazdáiknak.

A feszültség már egyre jobban fokozódott, a kutyák is nyugtalankodni kezdtek, mikor jön el már végre a várt pillanat.

Ismerték már a finom mozdulatot, ami a támadást, a gyors körbe cserkészést jelentette. Gyorsan, vérszomjasan kezdtek el rohanni a farkas felé. Nem tehettek róla, hogy ilyenné váltak, így nevelték őket, ez volt a természetük egy részében. Jól kiképezték őket, és ha sikeres volt a vadászat, finom falatok vártak rájuk.

Váratlanul érte a támadás, felkészületlen volt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy kimentse magát a kutyák orv támadásából. Kegyetlen dühvel tépte, szaggatta őket. Éles fogaival szinte kéjesen hasított bele a húsukba, de aztán kimenekült közülük, gyorsan iszkolt a bokrok felé, melyek védelmet nyújtottak a számára.

A vadászok közben várták a pillanatot, mikor süthetik el puskáikat. A hatalmas körtáncba, amelyet kutyáik csaptak a farkas körül, nem tudtak megfelelő célpontot találni, nem akarták, hogy valamelyik kutya megsérüljön.

De végre ott volt a pillanat, amelyre már oly régóta vártak. A lomha, lompos farkas hátrálni kezdett a bokrok felé, csak úgy cikáztak a golyók körülötte.

Hirtelen éles fájdalmat érzett az oldalában, eltalálták.

Tudta, most kell összeszedni minden erejét és elmenekülni, a kutyák ismét a nyomába voltak. Gyorsan a patak felé szaladt, tudta, hogy nem fognak utána jönni. Ezt már többször megtapasztalta, hogy ez a csel mindig bejön.

– Buta kutyák, bezzeg én… – gondolta magában.

Azt gondolta, most már megnyugodhat, de nem így történt.

A vadászok átgázoltak a patakon és a kutyák szimatolni kezdték a nyomát.

Most már egy percig sem tétovázott, már semmit nem nézett, nem tudta merre rohan, csak szaladt, szaladt, …

A falu határában ájult el, utolsó pillanatában még a falkára gondolt.

Milyen kár, hogy elhagyta őket, akkor ez most nem történhetett volna meg vele, hiszen megvédték egymást.

Igaz voltak vircsaftok, hatalmi harcok is, de veszély esetén nagy volt az egység közöttük. Nem is volt semmi gond a Nagy Télig, így maradt meg az emlékezetében.

Nagy tél volt, ennivaló sehol, a vadászok folyamatosan zargatták őket, már napok óta éheztek.

Ő pedig imádott enni, mardosni a finom húscafatokat, élvezte a friss hús illatát.

A hajnali szürkületben vette észre az őzgidát. Óvatosan körül nézett, a többiek aludtak. Lassan, alattomosan elkezdett kúszni, megtervezte támadása minden pillanatát. Figyelt, hogy semmi nesz ne legyen, ne vegyék észre a többiek a kínálkozó falatot.

Egyetlen harapással marta szét a gida torkát, mikor már alaposan jól lakott, helyet keresett ahova elrejthette a maradékot.

Senki nem vett észre semmit. Már alig várta az estét, hogy enni mehessen. Ezen az estén nehezen aludtak el a többiek, nagy volt a morgás egymás között az éhség miatt. Egyre türelmetlenebb lett ő is, ezért nem vette észre, hogy a falka vezér még nem aludt, csak mogorván feküdt a többi vad között.

Vadul falta a maradékot, amikor morgást hallott a háta mögött, ott volt az egész csapat.

Farkasszemet néztek egymással, törvény volt közöttük, tudta, hogy mennie kell, ha életben akar maradni.

Így vált, magányos, vén ordassá.

2. fejezet

Torek, még nem volt álmos. A kapu nyitva maradt és vígan elment még futkározni egyet, egészen a falu határáig szaladt. Tudta, hogy gazdája nem szereti, ha elmegy csatangolni az udvaron kívül, de most olyan fékezhetetlen kedvében volt.

Kicsit olyan ugri-bugri, „bolondos” volt a természete. Gazdája nagyon szerette, sokszor megnevettette, amikor futkározott a tyúkok körül, játszott velük, azok meg rohangáltak előle össze-vissza.

Már indult volna visszafelé, amikor egyszer csak egy mély sóhajtást hallott. Megborzongott, olyan ismerős volt ez a hang.

– Nem nézem meg… De lehet, hogy bajban van. – gondolta magában.

Eszébe jutott, amikor beteg volt, gazdája milyen hűségesen ápolta. Szeretete, gondoskodása hozta vissza az életbe.

Közelebb ment a fekvő testhez, majd riadtan ugrott hátra, a farkas volt, akivel már egyszer találkozott, még a tavasszal, az egyik tyúkot sikerült elcsennie. Egyből megismerte az éles fogairól, mert amikor rávicsorított, ő gyorsan elszaladt.

Riadtan nézték egymást. A farkas csak egy nagyon halk vonítást tudott kiengedni magából. Jaj szó, segélykiáltás volt ez.

Torek most vette észre, hogy vérzik, egyből megértette, hogy a farkas koma bizony most nagy bajban van.

Sebesen gondolkodni kezdett, most mit tegyen.

– Itt hagyom… Milyen gonosz volt a múltkor velem, igaz nem bántott, inkább csak vigyorgott rám. De nem, mégsem hagyom magára, bajban van, de mit tegyek?

Szól a gazdájának, ez a legjobb megoldás. Rohanni kezdett hazafelé, megérkezve pedig hangos, éles ugatásba kezdett. Tudta, ha ezt teszi, a gazdája mindig kijön hozzá, körül néz, hogy mit jelez a számára.

– Hiába jó házőrző vagyok.

Ignác már lefeküdni készült, amikor meghallotta Torek kétségbeesett ugatását.

– Mi baja lehet? Nem szokott így ugatni. No, megnézem mi baj vele.

Torek elkezdte ráncigálni a lába szárát és mintha a kapu felé húzta volna.

– Mit akarhat tőlem?

– Mi lesz már? Gyere, menjünk! – gondolta egyre dühösebben Torek.

Próbálta lerázni magáról, de a kutya csak nem hagyta abba és húzni próbálta a kapu felé.

– Valamit mutatni akar, jól van, meglátom hova vezet.

Torek boldog volt, hogy ilyen értelmes gazdája van, aki megértette a szándékát.

Kimentek a kapun és végül odaérkeztek a már ájult farkashoz. Torek keservesen elkezdett nyüszíteni, így jelezte a gazdájának, hogy segítsen ezen a szerencsétlen farkason.

– Milyen nagy szíved van te kutya, milyen remek állat vagy.

Kicsordult a könny Ignác szeméből, jó kutya, jó nevelés. Óvatosan az ölébe emelte a teljesen elgyengült, ájult állatot, és elindultak hazafelé, Torek boldogan szaladt mellette, közben állandóan a gazdájára figyelt.

– Jó ember, jó gazdi, jó nevelés…

Óvatosan mosta le a sebeket, Torek pedig minden mozdulatát figyelte. A golyó csak súrolta a bőrét, de a vad küzdelem a kutyákkal mély sebeket ejtett az állaton.

Ignác finoman fertőtlenítette, varrta össze a sebeket, remélte rendbe jön ez az állat.

– Biztos Jenőék voltak kint megint vadászlesen…

Nem szerette az értelmetlen ölést, gyilkolást, mindig talált kifogást, ha őt is hívták. Tudta, hogy nekik az állat csak egy állat. Ő azonban nem így volt vele, szerette őket, még azokat a fránya tyúkokat is, nem is vágta le őket, jó játszó pajtásai lettek Toreknek.

Lassan ébredezett, érezte, hogy van mellette valaki. Először az embert vette észre, majd a kutyát. Megrémült, hova került mi lesz vele… de aztán megint mély álomba zuhant.

– Rendben lesz Torek, ne izgulj!

A kutya boldogan nyaldosta a gazdája kézfejét, de jó, hogy ilyen gazdája van, milyen boldog az élet mellette.

A napok gyorsan elteltek, a farkas egyre erősebb lett. Félelme elmúlott, megértette, hogy más emberek is vannak nem csak a vadászok.

A kutyával pedig egyre jobban megbarátkozott, szerette a játékosságát, kedvességét.

Amikor először ment ki az udvarra, tétován nézegette a tyúkokat, nem volt éhes, nem is bántotta volna őket, észrevette, hogy a kétlábú és a kutya is szereti őket.

Nem is gondolta volna, hogy ő maga is így meg fog változni, elmenni egy finom falat mellett…

Aztán eljött a búcsúnapja, érezte most már menni kell, Torek a falu végéig szalad vele, a kétlábú is velük baktatott, megértette, azért vannak itt, hogy semmi baj ne érje őt.

3. fejezet

Olyan másnak tűnt minden, most vette csak észre milyen szép az erdő, milyen csodás volt a közelgő tavasz illata.

Magányosnak érezte magát, tétova volt, nem tudta mit kezdjen magával.

Olyan napokon ment keresztül, ami megtanította arra, hogy fontosabb is van az evésnél.

Az összetartozás, a szeret hiánya egyre jobban kezdte gyötörni.

Aztán eszébe jutott a falka, hiszen ő is tartozik valahova…

Ezután minden napját a keresésükkel töltötte el. Múltak a napok, de egyre jobban elvesztette a reményét, mert nem bukkant a nyomukra.

Aztán egy nap eszébe jutott a régi táboruk, ahova csak nagy veszély esetén szoktak visszahúzódni.

– Még ott megnézem őket, aztán ha nincsenek, feladom, nem keresek tovább.

Már messziről megpillantotta őket, mindegyikük ott volt, boldogság és öröm töltötte el, de azt is tudta nem lesz könnyű dolga velük.

A vezér vette észre elsőnek, kivillantotta feléje fogának fehérjét, jelezve, hogy nem szívesen látják a közelükben.

Ő tudta, hogy a vezér, de a falka többi tagja is igen erős, pillanatok alatt szétszedhetik.

Azonban mégis közelebb ment és elkezdett mesélni.

Nem is gondolta volna, hogy így megértenek mindent a többiek és elfogadják a bocsánatkérést a mohó önzőségéért. Most ébredt rá, hogy nekik is hiányzik a gondoskodás és a szeretet. Hiszen csak a vadászoktól való félelem kötötte őket eddig egybe.

A falka élete észrevétlenül, de hatalmasan megváltozott, kevesebb lett a vicsorgás és morgás, nagyobb lett a türelem egymás felé, ha nem tudtak vadat ejteni, figyeltek arra, hogy a maradék elosztásánál a leggyengébb és a legerősebb is egyformán kapjon az ételből.

A váratlan támadás először szinte megbénította őket.

Nem tudták, hogyan bukkanhattak rá az emberek a titkos helyükre, kutyák és vadászok sokasága vette őket körül, be lettek kerítve.

Nem volt más választásuk csak a kitörés. Elkezdődött az életért való küzdelem. Szorosan együtt néztek szembe a puskatussal és a lihegő kutyákkal.

– Az utolsó vérig küzdünk, nem adjuk meg magunkat. – adta ki az utasítást a Vezér.

Nagy nehezen sikerült áttörni magukat a kutyák maroknyi hadán és menekülésbe fogtak.

A farkas a leggyengébb társa mellett szaladt. Fiatal, kis süldő volt még, nem tudta volna magát megvédeni.

Halálra szánt volt és már nem félt semmitől. Tudta, hogy nem minden kétlábú és kutya olyan, mint azok, akik most a nyomában haladnak, űzik, és az életére törnek.

Hirtelen észrevette, hogy a gyengébb társát veszik célba, a golyó elé vetette magát, tudta, hogy vége az életének, de tudta ezt meg kell tennie.

– Tíz állat, ez jó nap volt Jencikém, nézd csak ezen a farkason varrat nyomok vannak!

Jenő csak nézte a vén, öreg ordast, olyan ismerősnek tűnt neki, mintha már találkoztak volna vele.

– Hoppá ezt lőttük meg a télen, vajon ki varrhatta össze…? Biztos az a bolond Ignác, az olyan nagy állat barát a faluban.

Hangosan röhögött fel az egész társaság a Jenci szavain.

– Na, majd okozunk neki egy kis meglepetést.

Nagy hangzavarral, vidáman tréfálkozva léptek be a portára.

– Ignác! Hoztunk neked valamit.

Meglepődött nem igazán szoktak hozzá bejönni, főleg azóta, hogy megmondta mennyire elutasítja a vadászatot.

– Na, ez a préda a tied, neked adjuk.

Az egész társaság hangosan röhögött fel ismét, jó heccnek tartották a Jenci ötletét, hogy az elejtett vadat neki adják.

Nem tudott megszólalni a megdöbbenéstől, az arcából kifutott a vér, amikor meglátta a farkas tetemét, egyből felismerte. Ezt látva a vadász csapat elég gyorsan elvonult.

– Elvisszük Torek az erdőbe, ott ahol élt, ahol az otthona volt, ott temetjük el. – mondta a kutyájának, aki szomorúan csaholt mellette, kifejezve minden fájdalmát, ami véghez ment a szívében.

Egyszerű kis kőhalom volt a farkas nyugvó helye.

Lassan, szomorúan indultak haza a falu felé, észre sem vették, hogy a távolban egy farkasfalka figyeli minden mozdulatukat, így azt sem vették észre, hogy a falka minden tagja sír.